Minden fordítva van - Interjú Horváth Istvánnal | IDBC | We Love CRM |

Minden fordítva van – Interjú Horváth Istvánnal

Horváth István, de sokunknak csak Poci, közel három éve erősíti az IDBC csapatát, valamint az IDBC Running Team oszlopos tagja. Legutóbb a Solomon Visegrád Trail ultramaratonon tett meg 30 km-t, több mint 1000 méter szintkülönbséggel. Mikor éppen nem fut, projektvezetőként dolgozik. Következzen az Interjú Horváth Istvánnal.

Tavaly te lettél az év embere az IDBC-nél. Sokunknak jó példát mutatsz az optimizmusoddal. Honnan van mindig ennyi energiád? Összefügg a futással?

Nagyon megtisztelő, hogy a T-Systems BA kompetencia központja IDBC-s kollégaként az év projektvezetőjének választott, és ebben az évben rám gondolt az IDBC vezetése is, igazán nagyon örülök a díjnak. Ilyen erős csapatban több tucatnyian is lehettünk holtversenyben, így a végén aztán biztosan sorsolás szerű lehetett a döntés!

Az energiával és lendülettel kapcsolatban… hát imádom a nagy igazságokat, eszembe is jut egy idevágó idézet: minden fordítva van. Minél több dolgot próbálunk ki, akár szellemi, lelki vagy éppen testi oldalon, az nem hogy elhasználna, de annál több mindenre nyílik további lehetőségünk, és végül minél messzebb jutunk, annál nagyobb örömöt kapunk ajándékba. A mozgástól – ha okosan csináljuk persze – egyre erősebbek és kitartóbbak leszünk. (Mondjuk tök jó lenne, ha az autómmal is így lenne, gondolom már Ferrarivá változott volna.) Persze meg kell tanulni kezelni önmagunkat, de szerencsére fantasztikus sportemberek, gondolkozók és bölcsek tanácsai érhetők el könnyedén. Számomra a legnagyobb tanulság, hogy szemben az intuícióval, a rengeteg szuperintenzív önsanyargatás teljesen haszontalan, sőt, káros. Ha én tanácsot adhatnék a 20 éves önmagamnak, az ez volna: fuss lassan. Alig két éve tudom, hogy így élvezetes, drasztikusan növeli az állóképességet (míg a gyors futás szinte egyáltalán NEM), ráadásul leküzdhetetlen belső igényt ébreszt a további rendszeres mozgás iránt. Aki ma elkezd lassan (125-135-ös pulzuson, szigorúan bele-belesétálva), heti háromszor 1, 2, de maximum 5 km-t futni, csinálja fél évig, majd felhív, hogy abbahagyta, azt meghívom egy fagyira! Nem teszek erre félre komolyabb alapot, mert egyszerűen nem lesz ilyen! Aztán melléktermékként persze nyúlnak a távok, nő a sebesség is, de ezzel nem szabad törődni, a teljesítmény hajhászása kontra produktív – hiszen „minden fordítva van.” A lényeg pont a magas energia szint.

Az említett versenyre egy jó barát futólány hívott el bennünket a párommal, mert szerintem gyanúsnak találta a mesebeli sztorijainkat a csodás havas hegyi futásokról és az őz csapatokról – vagy szarvas, nem tudom melyik-melyik. Gondoltuk, miért ne? Kapunk pólót is, úgyhogy beneveztünk a május 20-i, kb. 30 km távot és 1100 m szintet ígérő megmérettetésre. Picit felmérgesítettük a barátunkat, mert nem elég, hogy leghátul indultunk, de ahelyett, hogy tigrisként vetettük volna magunkat a pályára, lazán kocogva és beszélgetve vágtunk neki az első, a Duna-partról a Visegrádi fellegváron keresztül nagyjából Barát halomig vezető, 6 km hosszú emelkedőnek. Egészen a huszadig kilométerig nyugodt, éppen csak gyorsuló tempóban vettük az meredélyeket és kocogtunk a Pilis csodaszép ösvényein. Aztán a végén éreztük, hogy jól gazdálkodtunk, maradt egy kis puskapor, így az utolsó 9 kilométeren begyújtottuk a rakétákat és elnyargaltunk néhány száz sporttárs mellett. A végén frissen és jókedvűen, kézen fogva értünk a szentendrei célba, hogy aztán ajándék, hideg alkoholmentes búzasör(öke)t iszogatva még bő két órán át tapsoljunk a további beérkezőknek. Már javában hazafelé tartottunk, amikor felhívott a futólány, hogy bizony nem csak őt előztük meg fél órával, de a mezőny első 25%-ban végeztünk, sőt, a párom nőiben az első 15%-ban. Ez azért hatalmas meglepetés volt, de a tempó továbbra sem szempont, viszont jövőre az 54 km-es jön.

Mi jár a fejedben egy-egy komolyabb táv alkalmával?

Ez egy szuperjó kérdés! Szerintem ez az egész móka legfontosabb része. Bőven elég élvezni a környezet szépségét, a ropogó havat, a napot vagy a szakadó esőt. Elég jó, hogy futó cuccban legálisan és magyarázkodás nélkül lehet tócsákba gázolni… nem csoda, hogy ezt a gyerekek is imádják!

Persze újra és újra fókuszálok néhány percet a futó mozgásomra, a minél egészségesebb talajfogásra, a jó mély hasi légzésre, a karom használatára, hiszen ez mind fontos az esetleges fájdalmak megelőzésére, de ezen túl is vannak ajándékok. Egy jó kocogás lehetőséget nyújt minőségi időt tölteni a saját gondolataimmal. Komoly műsor megy odabent, úgyhogy elég szórakoztató tud lenni. A szép és hasznos gondolatokat igyekszem megtartani. A felbukkanó károsak pedig üdvözölés után rögtön valami jobbra cserélhetők – ha más nem segít, az utoljára elfogyasztott túrós palacsinta emléke holtbiztos, hogy igen. A hajnali, 90-100 perces Duna-parti kocogások során általában átszaladok az aktuális feladataimon, kitalálok egy csomó megoldást az előttem álló gázosabb szituk megoldására – amiből persze a legtöbb, vagy akár az összes teljesen rossz, de az nem baj, mert másnap is ott van a futócsuka – előbb-utóbb meg jön a jó ötlet is, meggyőződésem, hogy ez mennyiségi kérdés. Agyalok kicsit a készülő regényemen, de mindezt csak könnyedén, türelmesen, teljesítmény kényszer nélkül. Szabad csak bambulni, és nézni a télen kilehelt párapamacsokat, hiszen – újabb nagy igazság – „aki nem tud ellazulni, az nem tud megfeszülni sem”. Szombatonként Helgussal, a párommal futunk, hol a Börzsönyben, hol a Pilisben, néha a Mátrában. Általában – magunkhoz képest – valamivel nagyobb falatokat keresünk, épp most toljuk ki a szokásos 30-34 km-t 40-re. Rengeteget beszélgetünk közös dolgainkról, a gyerkőcről, terveinkről, magunkról, vagy persze szimpla marhaságokról, de a lényeg, hogy a mindenféle figyelemelterelő dolog nélkül együtt töltött idő szuperül mélyíti a kapcsolatunkat.

És persze csak őszintén érdemes, úgyhogy nem titok, néhanapján, ha nagyon elmérjük a napi produkció nehézségét, akkor az utolsó kilométereken minden gondolatot elfoglal a cél, egy jó dupla-tripla mátrai borzas, egy közepes hordó hideg sörrel.

Gyerekkorodban is ilyen jelentős szerepet töltött be a sport az életedben? (Ha igen, akkor milyen sportokat űztél gyerekként?)

Igen, a sport már gyerekkoromban is komoly jelentőséggel bírt, főként, mint páratlan és felülmúlhatatlan kudarcforrás.

Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy klasszikus sportoló alkat, sőt… Nagyjából az életképtelenség határáig voltam nem csak alacsony, de nagyon csenevész kisgyerek, így szüleim 7 évesen elvittek úszó tanfolyamra, ahol az oktató javasolta, hogy a tíz alkalom után járjak hozzá tovább a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár Búvár Klubjába úszni. Ez tök menőn hangzik, valójában egy MHSZ szponzorálta valamiről volt szó, így mi, szegény családok gyerekei egyszerűen csak ingyen körözhettünk uszonnyal a lábunkon egy teljesen hagyományos úszómedencében. Itt hamar fény derült egy speciális tulajdonságomra, amivel – büszkén mondhatom – egyedülálló voltam országosan, de az úszó sportban talán nemzetközi szinten is. Kifújt levegővel egészen a 2,1 m mély medence aljáig süllyedtem, ami, mondanom sem kell, nem egy keresett úszóbajnok tulajdonság. Jó 8 évig hajtottam keményen, és korosztályról korosztályra nyújtottam elképesztően egyenletes teljesítményt. Közel 50 verseny több, mint 200 megmérettetésén, 100, 200, 400, sőt akár 800 méteren is messze-messze lemaradva voltam a legutolsó. Amikor már kezdett nagyon terhes lenni, hogy kötelező volt versenyezni, 15 éves koromban átnyergeltem a Tae Kwon Do-ra, amit szintén nagyon szerettem. Ez már valamivel jobban is ment, mivel a bunyó súlycsoportok szerint ment, és egyedül csapatban akadtam néha sokkal nagyobb ellenfélre, de időnként még azt is sikerült megoldani. Bő hat évet ide is lejártam, de az egyesület megszűnésével felhagytam a rendszeres mozgással úgy 15 évre. Heti egy foci azért felnőtt koromra is megmaradt, de nem véletlenül Poci a becenevem.😊

Napjainkban a futáson kívül van még más sport is az életedben?

Negyven éves koromban gondoltam, hogy nem szeretnék kiiratkozni még az élet semelyik szegmenséből sem, úgyhogy csak kellene valamit tenni a szervezetemmel. Bementem egy boltba és vettem egy bringát – fehéret, mert azt tetszett, olyan pedállal, ami rákapcsolódik a hozzá illő bringás cipőre. Ez utóbbi azért okozott néhány mókás pillanatot. Másnaptól azzal jártam dolgozni (Vác – BP), egy év alatt így összejött több mint 7000 km, de sehogy nem fejlődtem. Elkövettem a tipikus hibát: próbáltam minden alkalmat megnyomni. Ma már tudom, hogy ez nem csak mentálisan meglehetősen megterhelő, de ettől a test sem nagyon fejlődik. Az edzések 80%-ában megdöbbentően visszafogott terhelést szabad csak kimérni. Már ez önmagában csodákat tesz, de ha a maradék 20%-ot tényleg kő keményen meghúzom, izgalmas meglepetések jönnek. Most inkább futok, de a bringa is előkerül néha, illetve bár a falmászás most drasztikusan lecsökkent, azért nem tettem félre teljesen, és nyáron néhány D-s, E-s Via Ferrata* is jól esik. Van még a siklóernyőzés, aminek amúgy nem volna nagy sportértéke, de 30 fokban a 18 kilós cuccal felsétálni a starthelyre azért izzasztó. És persze vasárnap reggel 8-tól 10-ig foci! 😊

*Via Ferrata (olasz: vas út) olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (szerk.)

Úgy tudjuk, hogy nem csak a sport tölti ki a szabadidődet. Tavaly a Szigeten is felléptetek a Kódolatlan Álmok nevű együttesetekkel. A zenélés mióta van jelen az életedben? Milyen hangszeren játszol? Mikor van időd gyakorolni?

Hú, az is szuper móka! Gitárom tini korom óta van, néhány hetente most is előveszem sikálni egy kicsit, de azzal senkit nem ijesztgetnék inkább, szerintem a tábortűznél hamar gyújtós lenne belőle. 2009 körül, 35 évesen feltűnt, hogy már megint eltelt öt év az utolsó nagyobb „valami marhaságot el kellene kezdeni” óta – az volt a siklóernyő -, és rendeltem az interneten egy dobfelszerelést. Gyakorolgattam, amikor elfogyott az ötletem (három nap után) jártam pár évet Szanyi János tanár úrhoz, aztán mindenféle bandák után olyan fantasztikus szerencse ért, hogy bekerültem a mostani csapatba, ahol négy művész között én vagyok az egyetlen kocka. Fantasztikus csapat, nagybőgő, akusztikus gitár, elektromos gitár, ének, rajtam kívül mindenki vokálozik és énekel is, én meg a csapat dobosa, szakszóval „hátulütője” vagyok. Most egy kis pihenős időszak után (legalábbis nem koncerteztünk, zenekari próbák vannak és bővítettük a repertoárt újabb saját és feldolgozás számokkal), mert pár hónapja megszületett a zenekar kilencedik babája (öt pici fő az egyik gitáros és négy csemete az énekesnő részéről). A gyakorlás nagyjából kétnaponta 20-30 perc az itthoni gyakorló cuccomon, és egy 3 órás csütörtök esti közös próba a Dürerben.

Mióta zenéltek együtt?

Ez a felállás nagyjából 2 éves, úgy 20 koncerten vagyunk túl, köztük nagyon büszkék vagyunk a Sziget fesztiválra, az Akvárium klubra a Deákon, a Szimplát és az Ellátó teret is nagyon szerettük, vicces volt a Dallamos Villamos rendezvény keretein belül a Széll Kálmán Tértől a Móriczig a 6-os villamos vonalán egy régi sárga villamosban zenélni az utazóközönségnek. De úgy érezzük, most kezdünk igazán belerázódni, optimistán nézünk a jövőbe.

Hol láthatunk benneteket legközelebb játszani?

A Sziget már biztos, az őszi menü még képlékeny, de a Facebookon igyekszünk majd időben jelezni, és mindenkit szeretettel várunk, aki szeret élő zenére bulizni!

 

Köszönjük szépen Poci!

 

A többi bejegyzést erre találod, ha pedig az IDBC-t szeretnéd jobban megismerni, ide kattints 🙂